Ismerkedjünk meg a duglászfenyővel!

2020 Sze 25

A fenyőfélék családjának legismertebb tagjára, az amerikai Douglas-fenyőre (Pseudotsuga menziesii) többnyire csak duglászfenyőként hivatkoznak. Nevét David Douglas skót botanikus után kapta. A 18. században élt kutató fedezte fel először Kanadában a fajt, neki köszönhetően kerültek az első példányok az európai földrészre. Ma is nagy telepei vannak Európa-szerte, sőt Új-Zélandon is, mivel faanyaga igen értékes. Alapvetően azonban a pacifikus-észak-amerikai flóraterületen honos, számtalan példánnyal találkozni a Nagymedve esőerdőben és a Sziklás-hegység nyugati oldalán. Egyes alfajai a délebbi területen is megtalálhatók, ők jobban alkalmazkodtak a kontinentális éghajlathoz.

A duglászfenyő a világ legmagasabb fáinak egyike, eredeti élőhelyén gyakoriak a száz méternél magasabb példányok, melyek közül a legidősebb, a Mineral Tree, 1030 évesen dőlt ki, ekkor 120 méter magas volt. Hazánkban is többen élnek, a legnagyobb jelenleg 32 méter magas.

Megjelenése a lucfenyőhöz nagyon hasonló, könnyű összetéveszteni a két fajt. Az alaposabb megfigyelők egyrészt a kéreg mintázatából tudnak különbséget tenni: előbbié szürke és hosszában finoman hasított, utóbbié sötétebb színű és pikkelyszerű mintás; másrészt a duglászfenyő toboza nyelvecskés, hasonmásáé egyszerű pikkelyes.

Szürkészöld-szürkésbarna színben pompázó törzse kifejezetten karcsúnak mondható magas termetéhez képest, többnyire kevesebb mint 2,5 méter átmérőjű. Ágai a törzs alsóbb részein vízszintes síkból felfele hajlanak, a csúcshoz közeledve felfelé állnak. Az idősebb ágakról apró oldalágak lógnak le, ennek köszönheti a megnyerő, kúpos, koronás kinézetét. Széles, lapos, egyenes tűlevelei 2-3 cm hosszúak, 2.3 mm szélesek. Fonákjukon két sornyi fehér lélegzőnyílás található, ez töri meg világoszöld-szürkészöld színűket. A levelek lágyan hajlanak, megdörzsölve kellemesen narancsillatúak.

Lecsüngő tobozai 5-8 cm hosszúak. Érdekesség, hogy a fedőpikkelyek nem hajlanak vissza, hanem jellegzetesen kilógnak a tobozból. Az akár 1 évig is növő tobozok eleinte zöldek, később barnás színbe öltöznek.

Az örökzöld fák a legtöbb klímához jól alkalmazkodnak. Laza szerkezetű, mészmentes talajon növögetve az európai telet is magabiztosan tűrik. Az idősebb példányok kifejezetten szeretik a napos helyeket, más választásuk nincs is, hiszen a fiatalabb korban őket árnyékoló fákat hamar túlnövik. Vízigényük közepes, a hosszabb száraz időszakokat is átvészelik, a mesterséges erdőkben azonban ilyenkor rendszeresen öntözéssel is segítik őket.

Fája rugalmas, de erős, így sokoldalúan felhasználható. Hajóárbocot, bútorokat készítenek belőle, de díszfaként is gyakran látni arborétumokban, közösségi épületek körül. Amerikában az egyik legnépszerűbb karácsonyfa.

További cikkek

Ismerkedjünk meg a muskátlival!

Ismerkedjünk meg a muskátlival!

A ma már világszerte termesztett növény, az illatozó muskátli (Pelargonium graveolens) a Dél-afrikai Köztársaságból indult világhódító útjára. Őshazája főként az ország északi és a délnyugati tájai, illetve Mozambik és Zimbabwe. Európába a 18. században került....

bővebben
Ismerkedjünk meg a fekete borssal!

Ismerkedjünk meg a fekete borssal!

Valószínűleg alig akad olyan háztartás az országban, ahol ne lenne megtalálható legalább egy zacskónyi fekete bors (Piper nigrum). A legcsípősebb borsfajtaként számon tartott növény a pirospaprika után a legnagyobb mennyiségben használt fűszer a magyar konyhában, akár...

bővebben
Ismerkedjünk meg a vetiverrel!

Ismerkedjünk meg a vetiverrel!

A khus-khus névre is hallgató ázsiai fűféle, a vetiver (Vetiveria zizanoides) a perjefélék családjába tartozik. Morfológiai jellemzőit tekintve nagyon hasonló a citromfűhöz, és az itthon is termő citronellához. A vetivert legalább 2000 éve ismeri az emberiség, már a...

bővebben
>