Ismerkedjünk meg a duglászfenyővel!

2020 szept 25

A fenyőfélék családjának legismertebb tagjára, az amerikai Douglas-fenyőre (Pseudotsuga menziesii) többnyire csak duglászfenyőként hivatkoznak. Nevét David Douglas skót botanikus után kapta. A 18. században élt kutató fedezte fel először Kanadában a fajt, neki köszönhetően kerültek az első példányok az európai földrészre. Ma is nagy telepei vannak Európa-szerte, sőt Új-Zélandon is, mivel faanyaga igen értékes. Alapvetően azonban a pacifikus-észak-amerikai flóraterületen honos, számtalan példánnyal találkozni a Nagymedve esőerdőben és a Sziklás-hegység nyugati oldalán. Egyes alfajai a délebbi területen is megtalálhatók, ők jobban alkalmazkodtak a kontinentális éghajlathoz.

A duglászfenyő a világ legmagasabb fáinak egyike, eredeti élőhelyén gyakoriak a száz méternél magasabb példányok, melyek közül a legidősebb, a Mineral Tree, 1030 évesen dőlt ki, ekkor 120 méter magas volt. Hazánkban is többen élnek, a legnagyobb jelenleg 32 méter magas.

Megjelenése a lucfenyőhöz nagyon hasonló, könnyű összetéveszteni a két fajt. Az alaposabb megfigyelők egyrészt a kéreg mintázatából tudnak különbséget tenni: előbbié szürke és hosszában finoman hasított, utóbbié sötétebb színű és pikkelyszerű mintás; másrészt a duglászfenyő toboza nyelvecskés, hasonmásáé egyszerű pikkelyes.

Szürkészöld-szürkésbarna színben pompázó törzse kifejezetten karcsúnak mondható magas termetéhez képest, többnyire kevesebb mint 2,5 méter átmérőjű. Ágai a törzs alsóbb részein vízszintes síkból felfele hajlanak, a csúcshoz közeledve felfelé állnak. Az idősebb ágakról apró oldalágak lógnak le, ennek köszönheti a megnyerő, kúpos, koronás kinézetét. Széles, lapos, egyenes tűlevelei 2-3 cm hosszúak, 2.3 mm szélesek. Fonákjukon két sornyi fehér lélegzőnyílás található, ez töri meg világoszöld-szürkészöld színűket. A levelek lágyan hajlanak, megdörzsölve kellemesen narancsillatúak.

Lecsüngő tobozai 5-8 cm hosszúak. Érdekesség, hogy a fedőpikkelyek nem hajlanak vissza, hanem jellegzetesen kilógnak a tobozból. Az akár 1 évig is növő tobozok eleinte zöldek, később barnás színbe öltöznek.

Az örökzöld fák a legtöbb klímához jól alkalmazkodnak. Laza szerkezetű, mészmentes talajon növögetve az európai telet is magabiztosan tűrik. Az idősebb példányok kifejezetten szeretik a napos helyeket, más választásuk nincs is, hiszen a fiatalabb korban őket árnyékoló fákat hamar túlnövik. Vízigényük közepes, a hosszabb száraz időszakokat is átvészelik, a mesterséges erdőkben azonban ilyenkor rendszeresen öntözéssel is segítik őket.

Fája rugalmas, de erős, így sokoldalúan felhasználható. Hajóárbocot, bútorokat készítenek belőle, de díszfaként is gyakran látni arborétumokban, közösségi épületek körül. Amerikában az egyik legnépszerűbb karácsonyfa.

További cikkek

Ismerkedjünk meg a grépfrúttal!

Ismerkedjünk meg a grépfrúttal!

A citrancsként is ismert grépfrút (Citrus x paradis) a pomelo és a narancs hibridje, előbbihez azonban közelebb áll. A legfiatalabb citrusféleként tartják számon, csak az 1750-es években fedezték fel Barbadoson. Grapefruitnak John Lunan jamaikai botanikus nevezte el...

bővebben
Ismerkedjünk meg a balzsamfenyővel!

Ismerkedjünk meg a balzsamfenyővel!

A balzsamos jegenyefenyőként is gyakran emlegetett balzsamfenyő (Abies balsamea) a fenyőfélék családjába, azon belül is a jegenyefenyők rendjébe tartozik. Elsősorban Észak-Amerika flóraterületén és Kanadában endemikus. Keleten egészen Labradorig és Új-Fundlandig,...

bővebben
Ismerkedjünk meg a zöldcitrommal!

Ismerkedjünk meg a zöldcitrommal!

A limeként vagy savanyú citromként is ismert zöldcitrom (Citrus aurantiifolia) egy citrusféle, amely a rutafélék családjába tartozik. Délkelet-Ázsiából és az indonéz szigetvilágból származik, természetes előfordulási helyei a trópusi és a mediterrán területek....

bővebben
>