A kék varádiccsal (Tanacetum annuum), a mediterrán medencében őshonos növénnyel számtalan néven találkozhatunk a különböző szépségápolási termékek vagy aromaterápiás készítmények leírásának olvasgatása közben. Hivatkoznak rá például csipkés facéliaként, marokkói kamillaként, de gyakran előfordul a másik latin nevén, Vogtia annuaként is. Bárhogyan is botlunk bele, nem tévesztendő össze az évelő, közönséges varádiccsal és a gilisztaűző varádiccsal sem. Ezek megjelenésre hasonlóak, utóbbi azonban rendkívül mérgező: bár a mezőgazdaságban és bio kertészetekben előszeretettel alkalmazzák, nemcsak a hangyákban képes kárt tenni, ha véletlenül ebből készül a tea otthon a kék varádics helyett.
Ugyan Marokkó állam emblematikus, őshonos növényként hivatkozik az eredetileg vadon növő, majd onnan betakarított növényre, széles körben elterjedt az a nézet is, hogy az ókori görögök fedezték fel először gyógyító hatásait. Azt is tudjuk, hogy már a bencés szerzetesek is ismerték, és lázat, emésztőrendszeri megbetegedéseket, reumát kezeltek vele, de a kanyarós betegek vagy a köszvényesek tüneteinek enyhítésére is használták.
A tárkonyhoz, az ürömhöz vagy a kamillához hasonlóan az őszirózsafélék családjába tartozik. Egynyári növény, mintegy 40 centi magasra nő. Levelei karcsúak, finom fehér szőr borítja őket, gömbszerű fészekvirágzata magasan helyezkedik el és sárga színben pompázik. A nevét nem is emiatt, hanem a belőle kinyert olaj indigó árnyalata miatt kapta, az ugyanis a kamazulén vegyület miatt jellegzetes kék színű.
Nagyszerű gyulladáscsökkentő és nyugtató hatása miatt hamar a szépségipar egyik kedvencévé vált: a pattanások elleni és hidratáló krémekben, a ránctalanító szérumokban, sőt néhány parfümben is megtalálható. A túlzott betakarítás miatt majdnem eltűnt a természetes élőhelyéről, de szerencsére ma már tudatosan ügyelnek a fajra, különböző fenntartható programokon keresztül pedig támogatott formában is termesztik.
